1.

Sokan azért kezdenek írni, mert valami új következik az életében. Egy gyerkőc érkezése, vagy még egy, házasság,külföldre költözés, vagy válás, esetleg válás gyerekkel. Nos, az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is ezért kezdek bele. Gyerkőc már itt, leány, 3 éves, házasság nem volt. Nem válunk, de külön költözünk. Nagyon kacifántos a történet, és nem önsajnálatból írom a soraim, csak…tudjátok hogy van ez… terápiás célzattal (na jó, megeshet, sajnálom magam).

Ahogy fekszem a közös ágyunkban, a házban, amit együtt rendeztünk be, sírhatnékom támad. Nem megyek bele, hányszor próbáltuk megmenteni, hányszor ültünk le, ugrottunk neki újra…blablabla, mindez talán nem is olyan fontos már. Talán annyiból, hogy nyitott ajtókat hagytunk. Tudom, az egyik barátnőm szerint is menthetetlenül optimista vagyok. Ez az én “keresztem”. Kos vagyok… ugyanaz a hit, ugyanaz a lendület, ugyanaz a fal, annak ellenére, hogy tudom ugyanúgy fog fájni, de bízom mindig, hogy leomlik a falam, vagy megreped, vagy valami. 

Szóval az utolsó előtti esténk töltjük itt, és talán már mindketten mindent visszafordítanánk, de végig csináljuk, mert eddig sehogy nem oldódott meg. Tudom most akad köztetek,aki azt gondolja, hogy a gyerkőc miatt lehetnénk kicsit meggondoltabbak, hiszen már nemcsak a saját életünkről döntünk. Igen, de mi van akkor, ha tényleg minden így nyugszik meg. Mertünk tenni valamit érte (és egy picit magunkért), hogy jobb legyen. Mi a jobb? Na látjátok, az majd kiderül, a közeljövőben.