Lassan két hete már, hogy elköltöztünk. Mit mondjak, piszok nehéz volt. A csajszim miatt leginkább, meg valljuk meg, magam miatt is.
A legnehezebb az volt, hogy Lilit megműtötték pénteken, kivették az orrmanduláját. Na most akinek gyereke van, és átesett már egy ilyen operáción, most valószínűleg mosolyog, mert az nagyon jól tudja, hogy a gyerekeknek ez smafu, de tényleg. Pénteken reggel bementünk a kórházba, mákunk volt, mert legutoljára érkeztünk, és mégis elsőként hívott bennünket a doki, vizsgálat gyorsan, főnővérrel egyezkedés, és már kaptunk is szobát. Jó, hogy eljött velünk Lili apuja, mert nehezen tudtam volna 3 felé szakadni. Ugye ha felnőtt ott akar maradni, és ágyat is kér, azért perkálni kell. Nincs is ezzel semmi gond, de ahhoz, hogy kifizessük, át kellett menni egy másik épületbe, de a gyerkőcöt már fel kellett vinni. Úgyhogy ezt ő intézte el, viszont fel már nem jöhetett, mert pontosan azon a napon látogatási tilalom lett.
Lili gyorsan megkapta a bátorítót, már 9-kor, 10-kor elvitték műteni. Nagyon viharos volt az az egy óra, mert nem tudott a nyugtató hatásával mit kezdeni, és mondta, hogy ő már pedig nem fekszik le, ülni fog(csak ne szédelgett volna ennyire, nagyon harcolt ellene), aztán már sírdogálás a vége fele. No, és képzeljétek jött a műtős fiú, mint akit elvágtak megszólalt, hogy ő doktornéni lesz. Szerencsére ez jól jött ki, mert mondta neki a fiú, hogy “akkor gyere dokinéni, megmutatom Neked hol fogsz dolgozni”. Nagyon bátor volt. A műtét fél óra alatt lement, az ébredés viharos volt, de a visszaalvás utáni ébredéskor, mintha mi sem történt volna, mintha nem is őt műtötték volna. Nagyon büszke voltam rá :))) Szombaton már mehettünk is haza. Köszönet a Heim Pálnak itt is, mert az orvosunk, a nővérek, mindenki végtelen türelmes és kedves, mindenki tudja a dolgát.
Hétvégén az apukájánál voltunk mindketten, mert a lakásunkban most fejezték be a csempézést, hétfőn jöttünk vissza. Komolyan nagyon sokat gondolkoztam azon, vajon a csajszi mit érezhet, de annyira rövid idő telt el azóta, hogy eljöttünk, még irreális lenne, ha neki állnék analizálni a gyermekem. Jó a kedve nagyon, mindennap sokat mozgunk, sétálunk, biciklizünk. A héten még nem volt az apukája, de mindennap volt valaki nálunk (ezért köszönet a világ legjobb barátainak), tehát lehet ezért sem tudok valós képet alkotni, hisz még a hétköznapok nem igazi hétköznapok. Hétfőn megy oviba, amennyiben a doki elengedi, akkor kezdjük a beszokást az új helyre. Majd szép lassan visszaáll a rend, és akkor már talán teljes lesz a kép 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: